Mit taníthat egy fájdalomcsillapító az empátiáról?
A tudomány történetében időről időre megjelennek olyan kutatások, amelyek első pillantásra mellékszálnak tűnnek. Nem változtatják meg egyik napról a másikra a klinikai gyakorlatot, nem írják át a tankönyveket. Mégis képesek új irányba terelni a gondolkodásunkat.
Számomra egy ilyen kutatás volt az a 2016-ban megjelent vizsgálat, amely azt elemezte, hogy a paracetamol hatással lehet-e arra, hogyan reagálunk más emberek fájdalmára.
A kutatók azt találták, hogy a paracetamolt kapó résztvevők bizonyos laboratóriumi feladatokban kisebb intenzitású empatikus reakciót mutattak, mint a placebo-csoport. A szerzők ebből óvatos következtetést vontak le: elképzelhető, hogy a fizikai fájdalom és az empatikus válaszok részben közös idegrendszeri mechanizmusokra épülnek (Mischkowski és mtsai., 2016. DOI: 10.1093/scan/nsw057).
A tanulmány számomra nem önmagában érdekes.
Azért maradt velem, mert felvet egy nagyobb kérdést. Vajon mennyire különálló folyamatként érdemes gondolkodnunk a fájdalomról, az érzelmekről, az érzékszervi feldolgozásról és az empátiáról?
Az autizmus kutatása az elmúlt években egyre részletesebben írta le az érzékszervi feldolgozás sokféleségét. Az empátiáról alkotott képünk is jelentősen árnyaltabbá vált: ma már külön vizsgáljuk a kognitív és az affektív empátia folyamatait, miközben egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy az autista emberek között éppúgy jelentős egyéni különbségek figyelhetők meg, mint a teljes népességben. Az ADHD kutatásában közben egyre nagyobb figyelmet kap az interocepció és az érzelemszabályozás szerepe.
Ezek a kutatási területek ma még nem alkotnak egységes modellt. Az sem ismert, hogy a paracetamollal kapcsolatban leírt eredmények autista vagy ADHD-val élő emberek esetében hasonló módon jelentkeznek-e. Jelenleg erre nincs közvetlen bizonyíték.
Mégis úgy gondolom, hogy érdemes figyelni ezekre az apró tudományos mozaikokra.
A munkám során gyakran találkozom azzal az igénnyel, hogy egy-egy viselkedésre gyors és egyértelmű magyarázatot találjunk. Az idegrendszer azonban ritkán működik ilyen egyszerűen. Minél többet tudunk róla, annál inkább látszik, hogy a különböző rendszerek folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással. Egy új kutatás sokszor nem lezár egy kérdést, hanem pontosabban fogalmazza meg a következőt.
Talán ez a tanulmány sem a paracetamolról szól elsősorban.
Lehet, hogy évekkel később úgy fogunk rá visszatekinteni, mint egy olyan eredményre, amely segített másképp feltenni a kérdést. A tudomány fejlődésében sokszor ezek a csendes fordulópontok bizonyulnak a legfontosabbnak.