Miért szorongunk? Amit a tudomány ma már másként lát
Miért szorongunk? Honnan ismerhető fel? Mi történik ilyenkor az agyban, és mit mondanak a legújabb kutatások?
A legtöbben életünk során megtapasztaljuk a szorongást. Egy fontos döntés előtt, egy orvosi vizsgálatra várva, munkahelyváltáskor vagy egy bizonytalan élethelyzetben természetes reakció, hogy feszültebbé válunk. A szorongás önmagában nem betegség, hanem az emberi idegrendszer egyik alapvető működési módja, mégis van benne egy ellentmondás. Miközben rendkívül gyakori jelenség, sokan nem ismerik fel saját magukon. Nem mindenki él át pánikrohamot vagy intenzív félelmet, sokan inkább úgy érzik, hogy állandóan készenlétben vannak, nehezen tudnak kikapcsolni, túl sokat gondolkodnak, vagy egyszerűen „nem tudnak megnyugodni”, még akkor sem, amikor látszólag minden rendben van.
Az elmúlt évtized idegtudományi kutatásai egyre inkább arra utalnak, hogy a szorongás megértéséhez érdemes más szemszögből közelíteni.
A szorongást gyakran a gondolatokkal azonosítjuk. A valóságban azonban a test sokszor hamarabb jelez, mint a gondolatok megérkeznének.
Visszatérő fejfájás, nyak- és vállfeszülés, szapora szívverés, emésztőrendszeri panaszok, felületes légzés vagy nyugtalan alvás – ezek mind olyan tünetek lehetnek, amelyek mögött tartós idegrendszeri készenléti állapot állhat. Kutatások szerint a szorongás során aktiválódó autonóm idegrendszer nem csupán érzelmi élményt hoz létre, hanem mérhető élettani változásokat is okoz a szív- és érrendszerben, a légzésben, az izomtónusban és az emésztés működésében (Craske et al., 2017).
Legalább ilyen gyakoriak a viselkedéses jelek. Van, aki mindent többször ellenőriz. Más túltervez, halogat, vagy nehezen hoz döntéseket. Sokan folyamatosan megerősítést kérnek környezetüktől, míg mások inkább elkerülik azokat a helyzeteket, amelyek bizonytalanságot hordoznak.
Kívülről ezek a reakciók gyakran túlzónak vagy indokolatlannak tűnnek. Az idegrendszer szempontjából azonban közös céljuk van: megpróbálják visszaszerezni a kiszámíthatóság érzését.
A modern idegtudomány egyik legfontosabb felismerése, hogy az agy nem egyszerűen reagál a külvilág eseményeire. Folyamatosan előrejelzéseket készít arról, mi fog történni a következő pillanatban. Ezeket az előrejelzéseket hasonlítja össze a beérkező információkkal, és ennek alapján módosítja működését. Ezt a szemléletet prediktív feldolgozásnak (predictive processing) nevezzük.
Ha a világ kiszámíthatónak tűnik, az idegrendszer viszonylag kevés energiát fordít a környezet monitorozására. Amikor azonban megnő a bizonytalanság, fokozódik az éberség. A figyelem könnyebben megragad a lehetséges veszélyeken, a szervezet készenléti állapotba kerül, és olyan testi változások jelennek meg, amelyek segítenék a gyors alkalmazkodást egy valódi fenyegetés esetén.
Ebben az értelemben a szorongás nem „rossz működés”, hanem egy eredetileg adaptív rendszer túlzott vagy elhúzódó aktivációja.
Érdekes módon a kutatások szerint nem maga a veszély jósolja be legjobban a szorongás kialakulását, hanem az, hogy mennyire tudjuk elviselni a bizonytalanságot.
A pszichológiában ezt a bizonytalansággal szembeni intoleranciának (Intolerance of Uncertainty, IU) nevezik. Az IU nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki nem szereti a meglepetéseket. Inkább azt írja le, milyen nehéz együtt élni olyan helyzetekkel, amelyek kimenetele nem ismert.
Az elmúlt években megjelent metaanalízisek azt mutatják, hogy a bizonytalanságtűrés hiánya az egyik legerősebb közös tényező a különböző szorongásos zavarokban. Generalizált szorongásban, pánikbetegségben, kényszerbetegségben és szociális szorongásban egyaránt meghatározó szerepet játszik (Morriss, 2025).
Ez segít megérteni azt a hétköznapi tapasztalatot is, hogy sokszor maga a várakozás megterhelőbb, mint az esemény, amelyre várunk.
Mi válthatja ki a szorongást?
Nincs olyan lista, amely minden emberre egyformán igaz lenne, a kutatások azonban néhány visszatérő mintázatot azonosítottak.
A tartós bizonytalanság, a kontroll elvesztésének érzése, a folyamatos döntési kényszer, az alváshiány, a krónikus stressz vagy a túlzott információterhelés mind növelhetik az idegrendszer készenléti szintjét. Ezek önmagukban nem okoznak szorongást, de olyan környezetet teremthetnek, amelyben az agy egyre több erőforrást fordít a lehetséges veszélyek előrejelzésére.
Fontos különbséget tenni aközött is, hogy mi váltja ki a szorongást, és mi tartja fenn. Rövid távon a helyzetek elkerülése vagy az ismételt ellenőrzés csökkentheti a feszültséget. Hosszabb távon azonban éppen ezek a stratégiák akadályozhatják meg, hogy az idegrendszer megtapasztalja: a bizonytalanság sok esetben veszély nélkül is elviselhető.
Az elmúlt néhány év egyik legfontosabb változása, hogy a kutatók egyre kevésbé tekintenek a szorongásra önálló tünetként, és egyre inkább olyan folyamatként vizsgálják, amelyben az agy, a test és a környezet folyamatos kölcsönhatásban áll egymással.
Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb figyelmet kapnak azok a tényezők, amelyek nem közvetlenül a félelemhez kapcsolódnak, hanem ahhoz, hogyan érzékeljük a testünk jelzéseit, hogyan értelmezzük a bizonytalan helyzeteket, és mennyire tudunk alkalmazkodni a változásokhoz. Ez a szemlélet nemcsak pontosabb magyarázatot adhat a szorongás kialakulására, hanem új lehetőségeket is nyithat a megelőzésben és a támogatásban.
A cikksorozat következő részében azt vizsgáljuk meg, miért jelenik meg a szorongás gyakrabban autista és ADHD-s embereknél, miben hasonló a neurotipikus idegrendszer működéséhez és melyek azok a sajátosságok, amelyeket a legfrissebb kutatások ma már egyre pontosabban írnak le.
Felhasznált szakirodalom
Craske, M. G., Stein, M. B., Eley, T. C., et al. (2017). Anxiety disorders. Nature Reviews Disease Primers, 3, 17024. https://doi.org/10.1038/nrdp.2017.24
Grupe, D. W., & Nitschke, J. B. (2013). Uncertainty and anticipation in anxiety: An integrated neurobiological and psychological perspective. Nature Reviews Neuroscience, 14(7), 488–501. https://doi.org/10.1038/nrn3524
Morriss, J. (2025). Psychological mechanisms underpinning change in intolerance of uncertainty across anxiety-related disorders. Neuroscience & Biobehavioral Reviews, 173, 106138.
Paulus, M. P., & Stein, M. B. (2006). An insular view of anxiety. Biological Psychiatry, 60(4), 383–387. https://doi.org/10.1016/j.biopsych.2006.03.042
Seth, A. K., & Friston, K. J. (2016). Active interoceptive inference and the emotional brain. Philosophical Transactions of the Royal Society B, 371, 20160007. https://doi.org/10.1098/rstb.2016.0007